Isten tenyerén Erdélyben

Az előző bejegyzés verse és a mai cím apropóján kezdjük egy száraz ténnyel: nem vagyok vallásos. Van hitem, sőt hitvallásom, de a szó klasszikus értelmében nem vagyok egyház vagy felekezet tagja.

Ugyanakkor van olyan hely a világon, ahol mégis úgy érzem, megérint az Isten, de legalábbis valami földöntúli, máshoz nem hasonlítható érzés, amikor átélem, hogy parányi része vagyok az életnek, a természetnek, a világmindenségnek.

Nem kell semmi távoli, egzotikus helyre gondolni, vagy sorra venni a legmagasabb hegycsúcsokat és találgatni, vajon hol érzem magam egyszerre kicsinek, mégis erősnek, csöpp pontnak a világegyetemben és közben mégis úgy, mintha enyém lenne a világ.

Szóval nem kell olyan messzire utazni, hogy az ember részese lehessen a csodának. Elég átruccanni Erdélybe, a Bihar-hegységbe és sátrat verni valahol a Pádis-karsztvidéken. A Bihar-hegység és Pádis, ez a számtalan karsztjelenséget felsorakoztató csodálatos vidék a feltárását Czárán Gyulának, az erdélyi turizmus apostolának köszönheti, aki tavasztól őszig rendíthetetlenül járta a Bihart és megteremtette a bihari turizmus máig fennálló alapjait.

Nehéz méltóképpen írni erről a csodálatos helyről. Nehezen jön a szó, nehezen formálódnak a mondatok. Minden alkalommal, mikor utazásaink során felérünk erre a gyönyörű fennsíkra, meglátom a lábam alatt elterülő rétet, amelyen sátorozni szoktunk, melyet sötétzöld, vadregényes fenyvesek ölelnek körül, úgy érzem, hazaért a lelkem.

Nincs nagy fakszni, a természet lágy ölén sátorozunk. Együtt kelünk a nappal, a még hűvös, harmatos fűben a patakhoz botorkálunk mosakodni, a forráshoz inni, fánkot (lángost) és tejet, túrót veszünk a helyi pásztoroktól, majd a felkelő nap sugaraival együtt simogatjuk a félig vad lovakat, akik a sátraink körül kószálnak és csodáljuk a domboldalon elhaladó birkanyájat, hallgatjuk a kolompolásukat és reméljük, hogy odahaza még sokáig tudjuk táplálni a lelkünket ezekből a parányi emlékmorzsákból.

A sátrunktól nap mint nap útra kelünk, hogy a fennsík egy-egy gyönyörű látnivalóját felfedezzük. Igen, minden alkalommal újra fel kell fedezni a tájat, mert az sosem mutatja kétszer ugyanazt az arcát. Még sosem léptem itt kétszer ugyanúgy egy folyóba, sohasem kapaszkodtam fel kétszer ugyanazokkal a sziklákkal tarkított ösvényen. Itt a természetnek, szélnek, víznek, eróziónak ereje van és bizony évről évre mindig teszi a dolgát és átrendezi a fenséges díszleteket.

Minden kirándulás hatalmas élményeket tartogat. Attól függően, melyik égtáj irányába indulunk, a legváltozatosabb látnivalók várnak ránk. Átkelhetünk sűrű fenyvesen, bandukolhatunk gyönyörű tisztásokon, kaptathatunk hegyoldalon, járhatunk ösvényen vagy gázolhatunk patakmederben. Fürkészhetünk barlangokban, ereszkedhetünk sziklahasadékokban vagy sziklaormokról csodálkozhatunk rá a hol szelídnek, hol szinte félelmetesnek látszó fenyvesekkel borított hegyekre, dombokra. Vagy csak hempereghetünk derékig érő fűben, járhatunk mezítláb puha mohaszőnyegen, fürödhetünk lapulevelek mögé rejtett forrásokban. Ezernyi csodával vár és bűvöl el a természet.

A nap végén aztán irány a tábor, hogy a patakban fürödve, majd tüzifát gyűjtve, a tábortűz mellett vacsorázva a nappal együtt térjünk nyugovóra, vagy hálózsákban a szabad ég alatt kucorogva a csillagokat bámuljuk. Mert itt olyan az égbolt, amilyet itthon nem láthatunk.

Azért Pádishoz kell néhány dolog, egy jó esőkabáton és bakancson túl is. Egy jókora adag vállalkozó kedv, a természet feltétlen szeretete és egy csöpp gyermeki lét. Ahhoz, hogy a mobiltelefon csörgéssel, mindennapos stresszel, hajszoltsággal átélt mindennapjainkból ki tudjunk lépni, le tudjuk vetkőzni civilizációs mivoltunkat és mint egy gyerek, rá tudjunk csodálkozni a minket körülvevő világra. Arra a világra, amelyikben senkinek nem kell megfelelni, ahol hallani a csendet és ahol még az eső is jó. Ahol eltölthetünk néhány a napot Isten tenyerén.