Albánia vajon az Isten háta mögött van?

Igen. Vagy mégsem?

Mi, akik Európa magasabban fekvő régióiban élünk, hajlamosak vagyunk úgy gondolni a balkáni országokra, azok közül pedig különösen Albániára, mint egy olyan vidékre, ami némileg kiesik Isten látóköréből.

Pedig ez nincs így!

Egy híján az összes „igazán” balkáni országban megfordultam. Volt, ahol csak átutazóban jártam és volt ahol heteket is eltöltöttem. Tapasztalataim alapján úgy vélem, a régió és azon belül Albánia sem szolgált rá arra, hogy – mondjuk nyári – úti célt keresve méltatlan módon leghátra soroljuk a szóba jöhető lehetőségek között.

Bátortalanabbaknak vagy kevésbé kalandvágyóknak is bátran ajánlom, hogy akár csak egy szomszédos, mondjuk, montenegrói nyaralás alkalmával lépje át az országhatárt és pillantson be az albán hétköznapokba. Még jobb persze, ha az ember huzamosabb időt eltölt ebben a mediterrán országban és igyekszik jobban, olyan mélységig megismerni az országot, hogy kétsége se maradjon afelől: fantasztikus helyen jár.

Az első albániai kiruccanásom nekem is ilyen öszvérmegoldás volt. Úgy tíz éve még elég nehézkes volt az utazásszervezés is: kevés (értsd: gyakorlatilag semennyi) útikönyv állt rendelkezésre, az interneten is alig keringett információ, az előzetes szállásfoglalás gyakorlatilag lehetetlen volt. De a probléma áthidalható volt: egy közeli montenegrói településről vágtunk neki Albániának.

Gyalog, Uram, ha autód nincsen!

A határátkelés és főleg a határátlépés egy időutazás volt. Még egy kis extra csavart is sikerült az átjutásba csempészni: a határhoz közeledve szedegetni kezdtük az útleveleket, a kocsi papírjait, hogy mire a határra érünk, minden kéznél legyen az ellenőrzéshez. Azaz, csak szedegettük volna, mert a határ előtt néhány méterrel világossá vált, hogy az autó forgalmi engedélye a montenegrói szálláson maradt. Gondoltuk, papiros nélkül nehéz lesz átjutni a határon autóval, így döntöttünk: vissza már nem megyünk, ezért az autót leállítottuk az út szélén és irány gyalog Albánia. Az útlevél ellenőrzést akkoriban még komolyan vették: a tákolmány jellegű bódéban dolgozó marcona küllemű határőr tüzetesen megvizsgálta az útlevelet, majd némi homlokvakargatás után átengedett a határon.

Úgyhogy szó szerint besétáltunk Albániába. Mondhatnám, hogy mentünk, mendegéltünk, mígnem… mígnem egyszer csak elfogyott az út. Komolyan! A montenegrói-albániai határt átlépve úgy 15-20 méter után egyszer csak elfogyott az aszfalt! Egyszerűen földút haladt tovább az első település irányába. Mi Shkodrába tartottunk, ami azért odébb van a határtól, ezért stoppolni kezdtünk.

Időutazásban újabb snitt: felvett minket egy arra járó Mercedes. Mercedes, hm. Hamarosan rájöttünk, hogy ez itt népautó. Igen ám, csakhogy az itt futó Mercedesek azok a kiszuperált nyugati autók, amiket már Noé is kidobott a bárkájából.

Az autó mellőzött minden komfortot, beleértve az ablaküveget és az ajtó záródását biztosító kilincset és még sok más egyebet, amire adott körülmények között nem terjedt ki a figyelmem. Kilincs helyett egy madzag szolgált az ajtó rögzítésére: mérsékelt sikerrel. Így a Shkodráig tartó utat, az ajtót erősen szorongatva, sűrű fohászok közepette tettük meg. Az icike-picike feszültséget csak sofőrünk csillapította, aki rögtönzött idegenvezetőként megpróbált minket az útba eső látnivalókról tájékoztatni. Az aprócska tény, miszerint nem értjük a nyelvét, nem vette el sem a mosolyát, sem a lelkesedését, lelkesen és kitartóan magyarázott, míg beértünk Shkodrába.

Hogy ott mit láttunk, tapasztaltunk, arról majd legközelebb mesélek.

Addig is érdemes elgondolkodni a bejegyzés címében felvetett kérdésen. Albánia európai ország. Sőt, mi több, 2009 óta NATO tagállam. A határon való átlépéshez ma már elég egy személyi igazolvány. Tíz éve még a közeli barátaim is őrültnek tartottak, hogy ebbe az országba készülök és bevallom, a montenegrói oldalon a helyiekkel folytatott beszélgetés után voltak is régiók, aminek a tervezett látogatásától eltekintettem. Ma már másképp fest minden. Természetesen, az ország nem tudja behozni sok éves lemaradását, mondjuk, más európai tengerpartokkal vagy hegyvidékekkel szemben. De szükség volna rá egyáltalán? Hiszen ide még van miért elutazni. Van mit felfedezni. Nem alakult ki a tömeges, a tucat és az ipari turizmus számtalan, nemkívánatos mellékterméke.